A II. Kor.5.17-18 szerint: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket magával Jézus Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. [...] és ránk bízta a békéltetés igéjét.”
Pál a "békesség igéjének" hívja Isten üzenetét, amit éppen ezért nem szabadna békétlen szívvel hírdetni. Úgy, egyszerűen hatástalan, álságos, hiábavaló... A "minden értelmet meghaladó békesség" ugyanakkor a szeretethez hasonló módon kiárad, szétsugárzik – másban is békét teremt. Éppen ezért a békesség munkálója is csak akkor lehetsz, ha hiteles a benned lévő békesség. Ezért lát el maga az Isten ezzel a minden értelmet felülhaladó békességgel. A gond ez esetben sem az "ellátmánnyal", hanem a (be)fogadókészséggel van...
Reményik Sándor a "János Evangéliuma" című versében gyönyörűen mutatja be azt a látásbeli különbséget, ami a szinoptikusok és János apostol nézőpontja között húzódik: megláthatjuk a Karácsony csodáját alulnézetben majd felülnézetben egyaránt.
"Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre?" - hangzott el a napokban a kérdés.
Értjük-e hogy vajon miért tette, és hogy miért nem történhetett ez másként?
Tudjuk-e, miért a legnagyobb kijelentése a Bibliának, hogy "az Ige testté lett" (Jn 1,14)?
Uzziás jó "rendszergazda" volt: ügyesen, okosan, felkészülten építette az országot. 52 évig tartó uralma mégis dicstelenül ért véget: utolsó 8-10 évét bélpoklosan töltötte egy elkülönített házban. Ezzel együtt maga a Biblia is elismerő szavakkal nyilatkozik róla! Hol lehetett akkor a hiba? A válasz átvezethet minket saját korunkba:
Mire hívott el bennünket az Isten? Arra, hogy jó gyülekezeteket építsünk? Vajon hol válik szét a rendszerépítés és a szolgálat? Uzziás történetéből úgy tűnik Istennek nem magukkal a rendszerekkel van gondja, hiszen az Isten szerinti rendszer magában hordozhatja a jó gyümölcstermés lehetőségét. A lehetőség ugyanakkor nem egyenlő a gyümölcsterméssel. A felszínen olajozottan működő gyülekezeti rendszerek önmagukban semmilyen garanciát nem adnak arra, hogy az azt építő "szakemberek" a Krisztus Életének hordozásával teszik azt valóban termékennyé. Ez tehát a mi felelősségünk.
Pál a Timóteusnak írt második levele végén (2Tim 4,9-22) szókimondó, leplezetlen őszinteségel beszél barátjának a szükségeiről, miközben megérthetjük mi a reménysége a legnagyobb nyomorúságban.
Mindezek közepette pedig van bátorsága megfogalmazni a panaszát a társának és vele együtt az Istennek.
Panaszt, amit mi, mai keresztények már régen elfelejtettünk.
A panasz nem kap közvetlen választ. Egyszerűen csak lehetőséget ad arra, hogy kiöntsd a szíved legszorongatóbb érzéseit annak, akiben megbízol: a testvérednek és az Úrnak.
Vajon mi el merjük-e mondani ugyanezt?
