Szabó Zoltán

Jézus a Főpapi Imában fogalmazza meg a leghangsúlyosabban az „én őbennük – ők énbennem” örök kettősségének törvényét. Azért imádkozik, hogy a kapcsolat ne csupán egyoldalú legyen: az övéi ne csak az egyéni hasznukat lássák meg az ő áldozatában, hanem hogy felelőséggel éljenek azzal a lehetőséggel, amelyet ennek következtében elnyertek a mennytől.Jézus a maga részéről megígérte, hogy „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. A kapcsolat átellenes oldalán azonban mi állunk, akik minden pillanatban dönthetünk arról, hogy rákapcsolódunk-e a menny hullámhosszára hogy az „élő adást” hallgassuk, vagy megelégedünk a tegnapi, vagy tegnapelőtti manna (Isten vélelmezett akarata) megbüdösödött táplálékával.Ami tehát Isten ajánlatában lehetőség, az a mi oldalunkon felelősség. Jézus világosan figyelmeztet az egyoldalú kapcsolat következményeire: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. [...] Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; ezeket összegyűjtik, tűzre vetik és elégetik.”

"Az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága! Minden reggel megújul, nagy a te hűséged!" (Jer.Sir. 3.22) Mitől „új” az új? Új lehetőség? új kezdet? Új elhatározás? – azt már annyiszor megtettük, és elbuktunk... Pedig az „új” fogalma valóban létezik, ám időbeli behatárolása nem a mi évenkénti idővonalunkat követi. Isten oldaláról az "új" egy ÚJ, MEGTARTHATÓ szövetség megkötését jelentette. A megtarthatóság garanciája pedig nem a mi akarásunkban, sem évenkénti fogadkozásunkban, még kevésbé akaraterőnk megfeszítésében, hanem Isten hűségében áll.     Számunkra pedig attól válhat újjá az Új, ha Jézus áldozatának nagyon is gyakorlati jelentőséget tulajdonítunk: az „új életben járás” alapja az Ő jelenlétének hitben való elfogadása. Pillanatról pillanatra élhetünk tehát azzal a lehetőséggel, hogy mind a testünkkel, mind pedig az értelmünkkel ráhangolódjunk arra, hogy az élő Krisztus az ő saját Életével ruházza fel az Övéit, hogy megismerhessék Isten akaratát és ily módon valóságosan is új életben járhassanak. "Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."

Gyakran megesik, és így volt ez Krisztus születésekor is, hogy Isten a történelem formálására olyan "mellékszereplőket" választ, akikről a Biblia alig ír valamit, és akikben talán nem is tudatosult, hogy az isteni terv részeseiként végezték el feladatukat. Vigasztalás lehet ez ma is mindenki számára, aki úgy éli meg, hogy a "nagyok" árnyékában neki csak nagyon kicsi, vagy éppen semmilyen szerep nem jutott...

Nem tudom, nektek feltűnt-e, hogy Mária és Márta törénetében egy szó sem esik arról, hogy Jézus ez alkalommal is tanított volna. Vajon miért nem beszél az Íge a Lázár házában töltött együttlét tartalmáról? Elképzelhető, hogy ebben a hallgatásban egyfajta "isteni szándékosság" mutatkozik meg? Lehet, hogy Márta éppen azért neheztelt Máriára, mert testvére annak ellenére sem segített neki, hogy az együttlétet nem jellemezte a mi fogalmaink szerinti "mély lelki tartalom"? De ha ez így van, akkor vajon miért kapott Mária elismerést és mi miért neheztelünk mindmáig egy picit Mártára?

Tagadhatatlanul nagyon sokfélék vagyunk: együttérzők vagy racionálisak –, kezdeményezők, vagy halogatók –, vezetők, vagy vezethetők –, gyorsak, vagy lassúak stb. A gyorsak azzal küzdenek hogy ég a talpuk alatt a föld, viszket a tenyerük, hogy minél hamarabb munkába (Isten munkájába!) állhassanak. A lassúak meg attól szenvednek, hogy ők mindig csak kullognak az események után. Még a kínálkozó alkalmakat sem látják meg és egy idő után talán már nem is hisznek abban, hogy az események sodrában nekik bárhol is szerepük lehet. Egy dologban azonban közösek vagyunk: mindannyian nagyon nehezen állunk át az "elemi egységekre bontott lépésekben" való gondolkodásra. Arra, hogy a "Csak egy lépést mutass, s elég nekem"  ima nyomán átélt percről percre történő vezetés valóban elég legyen...És bármily ellentmondásos ilyen emberek a keresztények is, márpedig az alkatunktól függetlenül mindannyian szeretnénk Istent JÓL szolgálni. Lehet-e harmóniát teremteni ezekben a kérdésekben? És vajon mi a(z egyik) kulcsa az alkattól független, "botlás nélküli" életnek? 

Öt hónap után tértünk vissza Júda királyainak történelméhez. Jósiás minden tekintetben kiemelkedő, istenes uralkodását követően fiai (Joáház és Jójákim) ismét a nyomorba taszították az országot. Az események gyors egymásutánisága felveti a kérdést: hogyan viszonyuljunk ahhoz, ha életünk minden istenessége sem eredményez igazi változásokat sem a mikro- sem pedig a makró környezetben. Lehet úgy élni, hogy folyamatosan megkísért a "kár fáradni, hiszen én amúgy is haszontalan vagyok" gondolata?

Sámson életére gondolva mindig háborog a lelkem: élettörténetének első fele hihetetlenül szokatlan (ilyen vad dolgokra – mint egy idegen házasság – is vezethet az Isten?). Második fele ugyanakkor egyszerűen rémísztő: ennyire gyorsen le tud téríteni bennünket az útról a rutin?, az a vélekedés, hogy mi jól ismerjük az Istent, és tudjuk mit kell tennünk. Az élettörténet különösen azért kavar fel, mert egészen éles kontúrokkal ragadja meg Pál apostol figyelmeztetésének a lényegét: "Ó, balgatag galaták, ki igézett meg titeket,  [...] Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” (Galata 3:1-3) Az igehírdetés az elmúlt vasárnap, a Baján élő tesvérek meglátogatásakor hangzott el.

Furcsa, ellentmondásos lények vagyunk mi emberek. Mert noha nehezen viseljük a próbákat, és elemi erővel vágyunk a megértésre, mégis amikor a mások szenvedéseit látva szeretnénk segélykezet nyújtani, időröl időre meghökkenünk azon, hogy mi magunk is mennyire esetlenül tudunk viselkedni a vigasztalást illetően. Vajon mi lehet a Vígasztalás titka – hogyan függ össze próbákkal, milyen személyes élményekből táplálkozik, és vajon lehet-e kellő érzékenységgel Isten szerinti vígaszt nyújtani – olyat amire már Ézsaiás (40.1-5) felszólít bennünket: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!"

A világ szemünk előtt zajló változásai (látott dolgok) és a médiák híradásai (hallott dolgok) erősen befolyásolják nem csak az érzelmeinket, de próbára teszik hitünket is. Vajon miért annyira zsigeri válasz az ember – még a hívő ember – részéről is az aggódás. És vajon fel tud-e ez oldódni valamilyen módon? Mi lehet az aggódás mentesen megélt hétköznapok titka? És vajon be lehet-e tölteni Jézus parancsolatát: "ne aggodalmaskodjatok az életetek felől, hogy mit egyetek, sem a testetek felől, hogy mibe öltözködjetek."
 

Pünkösd hétvégéjén három felejthetetlen napot töltöttünk együtt Orfűn. Közel hetven testvér Zalaegerszegről, Biatorbágyról, Sopronból, Szombathelyről, Paksról, Dunavecséről – és a Kálvin térről. :) Határozottan nem az volt a célunk, hogy keresztény "konferenciát" tartsunk Sokkal inkább motivált bennünket az a gondolat, hogy "a közösség célja maga a közösség". Éppen ezért a reggeli áhitatokon túl minden időt a személyes kapcsolatokban megélt közösségre szántunk. Kirándultunk, barlangtúrán vettünk részt, sárkányhajóztunk, tábortűz körül ültünk, vagy gondosan kevert csapatokba fejlődve közös társasjátékok során kerültünk közelebb egymáshoz – esténként pedig összegyűltünk Isten közös dicsőítésére.