Szabó Zoltán

Pünkösd hétvégéjén három felejthetetlen napot töltöttünk együtt Orfűn. Közel hetven testvér Zalaegerszegről, Biatorbágyról, Sopronból, Szombathelyről, Paksról, Dunavecséről – és a Kálvin térről. :) Határozottan nem az volt a célunk, hogy keresztény "konferenciát" tartsunk Sokkal inkább motivált bennünket az a gondolat, hogy "a közösség célja maga a közösség". Éppen ezért a reggeli áhitatokon túl minden időt a személyes kapcsolatokban megélt közösségre szántunk. Kirándultunk, barlangtúrán vettünk részt, sárkányhajóztunk, tábortűz körül ültünk, vagy gondosan kevert csapatokba fejlődve közös társasjátékok során kerültünk közelebb egymáshoz – esténként pedig összegyűltünk Isten közös dicsőítésére.

Nem tudom feltünt-e nektek, hogy amikor az Istent 10 éven át teljes szívvel kereső Jósiás reformjait követően – azok mintegy "mellékes" következményként – a templomot helyreállító munkások megtalálták Mózes törvénykönyvét, Jósiás azonnal kristálytisztán érzékelte hogy nagy a baj. Számomra az eseményeknek ez a sorrendje azt sugallja, hogy minél kitartóbban keressük az Istent, mi is annál tisztábban felismerjük az Ő szentségét, és ennek fényében kezd valós alternatívaként felsejleni előttünk az ÍTÉLET. Félek attól, hogy a mai pozitívista gondolkodású keresztény azért nem látja az ítéletet, mert NEM keresi teljes szívéből az Istent. Marad a „békesség és bővölködés” evangéliuma, a pozitív istenkép, amely elhomályosítja az értelmet, és elfedi a szem elől azt a VALÓSÁGOT, hogy kegyelme és szeretete mellett „a mi Istenünk megemésztő tűz”.

Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, az örömmámorban úszó tömeg, aki ebben a bevonulásban saját elvárásainak beteljesedését várta így hozsánnázott – "Áldott aki jő az Úrnak nevében"  Eközben Jézus a város fölött állva így siratta azt: "Vajha megismerted volna te is, csak e mai napon is, amik békességedre szolgálnak, de most el vannak rejtve szemed elől!"... Vajon miért nem örült Jézus a királynak szóló fogadtatásnak?És vajon miért idézi fel mégis ugyenezeket a szavakat egy nappal később, amikor így szól: "Hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, miképpen a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok. Mert mondom nektek, mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki jön az Úr nevében! "Vajon mi választja el a felszínt a mélységtől? A jó szándékot a helytelen történelem értelmezéstől? A láthatatlan világ menetrendjét a mi menetrendünktől?

"Bizonyságul hívom ellenetek a mai napon a mennyet és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált,az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess, te is, és utódaid is. [...]  Válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni." (V. Mózes 30. és Józsué 24.)Titokzatos dolog a választás: egyrészt Isten befejezett elhívása és munkája, mert mindig az Övé a kezdeményezés, a "felütés", másrészt viszont mindig a mi felelősségünk, hogy az ő választásának szellemében rendezzük-e be az életünket, vagy ellenállunk Neki. Kiválasztásunk nem elsősorban az üdvösségünkről szól, ahhoz mindig küldetés társul: "arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek" (Jn.15), „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe vagytok, hogy hirdessétek a hatalmas tetteit" (1:Pét.2:9), vagy "Kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelötte." (Ef.1.4). Ha ennek megfelelően járunk el jutalmat nyerünk, ha nem, úgy munkánk megég, és a fazekasmesternek mindig van lehetősége arra, hogy új "gyuradékot" készítsen a neki ellenálló agyagból...

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején: én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.” (Zsoltár 50.15.) Az összetett cselekedetekből álló mondat első két része – segítségül hívás és megszabadítás – ismerős számunkra. Több gondunk van viszont a dicsőítés gondolatával. Ez a legtöbb esetben kimerül a szánkkal való pozitív vallástételben, dicsőítő alkalmakban stb. Ez lenne a dicsőítés?– Mózes nem mehetett be az Ígéret földjére, mert Meríbá vizeinél durván beletenyerelt az Isten által eltervezett szabadításba. (Magatartása nem dicsőítette a szabadító Istent)– Isten úgy döntött, hogy nem engedi meg, hogy neve szerepeljen az Eszter Könyvében, mert a szabadítását megtapasztaló zsidók, átvéve az események irányítását öntörvényű vérengzésükkel durván eltorzították a rajtuk keresztül megmutatkozni akaró Isten képét.– Jónás lejáratta a prófétai hivatását, amikor fel sem merült benne, hogy Isten szabadítása nem sajátítható ki. És folytathatnánk a sort...Úgy tűnik, hogy a próbáknak és az azt követő szabadulásnak nem csupán a mi jellemfejlődésünk a célja.  Sajnos nem tudatosul bennünk eléggé, hogy a próbákban mutatott magatartásunk nem tisztán egyéni ügy, hanem kihatással van Isten országának terjedésére is. Isten országa olyan mértékig terjed, amilyen mértékig engedjük, hogy átáradjon rajtunk. Nem Istenen múlik, hogy nem terjed kellő hatékonysággal...

Jósiás kiemelkedően jó király volt. Istenfélő anya mellett nevelkedett, és amint ténylegesen is trónra került keresni kezdte az Urat. Különös olvasni a tényeket: 8 évesen már övé a trón, 16 évesen kezd el uralkodni, 4 éven át keresi az Urat, 20 évesen nekifog, hogy lerombolja a bálványokat és csak 6 évvel később fog neki az Isten háza kijavításának... 18 évbe telik, mire az építés munkájába kezdhet! Milyen messze van ez a mi türelmetlen, gyors eredményekre törekvő magatartásunktól!

A sorvadt kezű ember meggyógyítása (Márk 3.) fordulópont volt Jézus életében. Addigi munkássága okán hamar ismertté vált, tódultak is hozzá az önös érdekektől vezérelt emberek, de személyes életközösségük nem volt Vele. Népszerűsége növekedésével párhuzamosan vált ugyanakkor egyre zavaróbb szálkává az ellenség szemében. A nép galileai vezetői ez után a zsinagógai jelenet után határozták el, hogy a "végső megoldás" egyedül Jézus likvidálása lehet.Az országos méretűvé dagadt ügyre adott Isten választ a tanítványi közösség létrehozásával. Ezzel a fordulattal a szolgálat útja kétfelé vált: Jézus az Isten erejét demonstráló nyilvános szolgálat megtartása mellett hívta el azokat, akik a Vele való szoros közösségben ismerték meg az Ország hosszú távú terjedésének, az "ÉLET" áradásának az Atya szerinti útját. Erre az útra hívott el bennünket is.  "Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! – ezt mondja a Seregek URA" (Zak.4.6)

A Júda soron következő királyáról, Ámonról szóló bibliai beszámoló igen rövid. Ámon gonosz volt, kétségen kívül! Hogy mi állt ennek a hátterében, afelől egyikünk sem tudna biztosat állítani. Élete mégis jó lehetőséget kínál arra, hogy néhány olyan kérdést  idézzünk fel, ami a konkrétumoktól függetlenül is mindannyiunkat érint: Elég-e a formális megtérés?,  Mit eredményez gyermekeink jövőjében, ha félszívvel szolgáló szülő mellett nőnek föl?, Szabadok vagyunk-e a "Leuralás" kényszerétől úgy a családban, mint a munkahelyen, barátaink között, vagy a gyülekezetben?

Már két hónapja annak, hogy elhangzott a szlogen "Annyi a világ, amennyit beletöltesz" – és eljutottunk arra a következtetésre, hogy "Az (Isten) világból valóban annyi a tied, amennyi betölt téged..." Most, Újév első napjaiban pedig arra emlékeztetett az Íge, hogy ahhoz viszont, hogy a Isten országának kimeríthetetlen tárházából élhessünk, fel kell adnunk mindazt, ami ehhez a világhoz köt. "Űzzétek ki a föld lakóit, és lakjatok ott. Nektek adtam azt a földet, hogy ti birtokoljátok." Mondja Isten a IV.Mózes 33.53-ban és nem lehet nem észrevenni, hogy a "nektek adtam" befejezettséget érzékeltető állítás az izraeliták együttműködése mellett kellett volna, hogy megvalósuljon.Hasonlóképpen a mai kereszténység is szívesen hangsúlyozza a Krisztus által "bevégzett munka" – a mindent nekünk adott az Isten – tényét anélkül, hogy komolyan foglalkoztatná az a kérdés, hogy mi vajon együttműködünk-e az Istennel? Mekkora területet engedünk át Neki ("űzzük ki a világot a szívünkből") annak érdekében, hogy "elférjen" bennünk, sőt egyre teljesebben valósulhasson meg az Isten Országa? "Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete." (1. János 2:15.)

Jól ismert népi mondás: "Isten malmai lassan őrölnek". Valóban így lenne? Péter éppen az ilyen vádakra válaszolva írja, hogy "Nem késik az ígérettel az Úr, még ha némelyek késedelemnek tartják is, hanem hosszútűrő irántatok, nem akarva, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson." (II. Péter 3.9)A Heródes alatt megjelenő Király születése hamar feledésbe merült. Aztán közel negyven év múlva Pilátus döbben rá a kérdés fontosságára, amikor hallja Jézus bizonyságtételét arról, hogy"az én országom nem ebből a világból való..." És ki tudja hány évnek kell még eltelni, mire felharsan a mély vizek zúgásához és erős mennydörgés dübörgéséhez hasonló mennyei szózat: "Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk", és "Ruhájára és derekára oda volt írva a neve: királyok Királya és uraknak Ura."(Jel. 19:6 és 16)Ezt a napot várjuk! a Király megígért visszatérését, azt a megjelenést, amely soha többé nem merül feledésbe!