Élő víz folyamai... Jn 7:38

Valószínűleg sokunkban felmerült már a kérdés: mit jelent tisztának lenni? És ha létezik a tiszta fogalma, akkor vajon mit jelent tisztátalannak lenni? "Szentek legyetek, mert én szent vagyok" – mondja Isten Izraelnek, és tanítja nekünk is. Ha teljes egészében nem is értjük a felszólítást, azt azért így is látjuk, hogy tartalmilag valami olyant jelent, hogy Istenhez csak szent (tiszta) módon lehet közeledni. De ez vajon hogyan érhető el a bűnös ember (azaz mindenki) számára, aki "vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének" ? 

"Az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága! Minden reggel megújul, nagy a te hűséged!" (Jer.Sir. 3.22) Mitől „új” az új? Új lehetőség? új kezdet? Új elhatározás? – azt már annyiszor megtettük, és elbuktunk... Pedig az „új” fogalma valóban létezik, ám időbeli behatárolása nem a mi évenkénti idővonalunkat követi. Isten oldaláról az "új" egy ÚJ, MEGTARTHATÓ szövetség megkötését jelentette. A megtarthatóság garanciája pedig nem a mi akarásunkban, sem évenkénti fogadkozásunkban, még kevésbé akaraterőnk megfeszítésében, hanem Isten hűségében áll.     Számunkra pedig attól válhat újjá az Új, ha Jézus áldozatának nagyon is gyakorlati jelentőséget tulajdonítunk: az „új életben járás” alapja az Ő jelenlétének hitben való elfogadása. Pillanatról pillanatra élhetünk tehát azzal a lehetőséggel, hogy mind a testünkkel, mind pedig az értelmünkkel ráhangolódjunk arra, hogy az élő Krisztus az ő saját Életével ruházza fel az Övéit, hogy megismerhessék Isten akaratát és ily módon valóságosan is új életben járhassanak. "Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."

A 2. Kor. 12.9  versében Pál megújuló kérésére Isten így válaszol: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben azért az én erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem." Mit jelent ez? Semmiképpen nem passzivitást. Az ilyen bizonyság arról szól, hogy teret akarok adni Krisztusnak, elismerem, hogy én gyenge és erőtlen vagyok, de Ő nagy. Sokkal több ez, mint a "szent passzivitás", amikor mindent kiengedek a kezemből, mondván "majd csak csinál valamit az Úr". Ez egy nagyon is aktív állapot, amit ugyanakkor még sem tesz tönkre az ember, aki időnként átesik a túlsó végletbe: megindul, és hajlamos tenni sok mindent az Úr nevében – az Úr nélkül...

Mindannyian vágyunk az Isten Fiában való elrejtettség érzésének nem csak a kimondott szó, hanem a megélt valóság szintjén való megtapasztalásnak. Végül is maga Krisztus tette az ígéretet: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Minek tudható akkor be, hogy mi mégis gyakran nyugtalankodunk, élünk kétségek és félelmek között?  A választ azok a szavak hordozzák, amelyekkel Jézus folytatta a gondolatsort: "Vegyé­tek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem..."
 

Gyakran megesik, és így volt ez Krisztus születésekor is, hogy Isten a történelem formálására olyan "mellékszereplőket" választ, akikről a Biblia alig ír valamit, és akikben talán nem is tudatosult, hogy az isteni terv részeseiként végezték el feladatukat. Vigasztalás lehet ez ma is mindenki számára, aki úgy éli meg, hogy a "nagyok" árnyékában neki csak nagyon kicsi, vagy éppen semmilyen szerep nem jutott...

A kereszténység legelső századai óta vissza-visszatérő kérdés, hogy Jézus valóban az a testben közénk lejött Isten-e, akinek az evangéliumok mondják. Noha jól tudjuk, hogy ez a "kérdés" – legalább is a valóban újjászületett hívő számára – nem kérdés, azt mégsem tagadhatjuk, hogy imádkozás közben még az egyszerű hívőben is felmerülhet a kérdés, hogy most az Atyához, vagy Jézushoz, esetleg a Szent Szellemhez intézze-e szavait? Juhász István ezekről a kérdésekről beszélt, összekapcsolva azt a hit és az értelem örök párharcának tapasztalatával.

Nem tudom, nektek feltűnt-e, hogy Mária és Márta törénetében egy szó sem esik arról, hogy Jézus ez alkalommal is tanított volna. Vajon miért nem beszél az Íge a Lázár házában töltött együttlét tartalmáról? Elképzelhető, hogy ebben a hallgatásban egyfajta "isteni szándékosság" mutatkozik meg? Lehet, hogy Márta éppen azért neheztelt Máriára, mert testvére annak ellenére sem segített neki, hogy az együttlétet nem jellemezte a mi fogalmaink szerinti "mély lelki tartalom"? De ha ez így van, akkor vajon miért kapott Mária elismerést és mi miért neheztelünk mindmáig egy picit Mártára?

Mindannyiunk által jól ismert és kedvelt ének a "Fenségednél nincs vonzóbb a földön." A refrénje különösen sokatmondó: "Csak nézlek és csodállak, és tiszta szívből áldlak." Dávid Zsolt arról beszélt, hogy de jó is lenne, ha állandó összhang állna fenn az így kimondott szó és a megélt élet között. Ha felénk nem hangozna el az a szemrehányás, amelyet Jézus az efézusi gyülekezet felé fogalmaz meg: "De az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad. Emlékezz vissza azért, honnan estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd, különben hamar eljövök ellened, és ha nem térsz meg, kimozdítom gyertyatartódat a helyéből." De vajon mi az első szeretet...?

Habakuk próféta igen rövid könyvecskéje szemléletesen végigkíséri a hívő ember jellegzetes életútját, vívódását, ahogyan forrófejú, gyakran Isten irányában is szemrehányást megfogalmazó "zöldfülű" hívőből bölcs, érett kereszténnyé válik, aki már teljes bizonyossággal tud vallást tenni arról, hogy életét nem a körülötte – a mi esetünkben: körülöttünk – zajló politikai és gazdasági események határozzák meg. Ráébred arra, hogy az egyetlen amit tehet ez: "Őrhelyemre állok, megállok a bástyán, és figyelek, hogy lássam, mit szól hozzám." Egyedül ez a bizalom vezethet ahhoz a belső bizonyossághoz, hogy: "De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok szabadító Istenemben."

Egyiptom – áldás vagy átok? Kérdés lehet ez egyáltalán? Szabó Péter egyfajta kettősségről beszélt, arról, hogy az idők folyamán Egyiptom mind a két szerepet betöltötte az Izraeliták életében. Az éhinség idején, amikor a fáraó jóakaratából beköltözhettek a Nílus delta vidékére – Egyiptom áldást jelentett Jákób és gyermekei (az izraeliták) életében. Később viszont, az eltorzult rendszer körülmények miatt már átokká vált számukra. Ismerősen csenghet ez sokak számára! Amit életünk korábbi szakaszaiban határozottan Istentől jövő áldásként éltünk meg, az képes annyira eltorzulni, hogy az ember szabadulásért sóhajt föl a Gyülekezetek Urához...