Szabó Zoltán

Mozgalmas nyarunk volt, és elnézést kérünk, hogy gyakran nem tudtuk feltölteni az eseményeket a NET-re. Július közepén eljöttünk a FÉK közösségi terméből és új helyet kerestünk. Isten a Don Bosco közösségi Házba vezetett bennünket, ahol az első eseményünk egy házasságkötés volt augusztus 13-án. A következő hét már Vajtán ért bennünket, és csak 27-én kezdtük el a rendszeres összejöveteleket az új helyünkön, Óbudán. Az azóta eltelt időből most három igehirdetést szeretnék feltölteni3.) végül szeptember 17-én az előítéletről, a személyválogatásról és a mindezekből fakadó ítélkezésről volt szó, valamint arról, hogy hol érhető tetten az az ősi késztetés, hogy részrehajlók legyünk? 

Mozgalmas nyarunk volt, és elnézést kérünk, hogy gyakran nem tudtuk feltölteni az eseményeket a NET-re. Július közepén eljöttünk a FÉK közösségi terméből és új helyet kerestünk. Isten a Don Bosco közösségi Házba vezetett bennünket, ahol az első eseményünk egy házasságkötés volt augusztus 13-án. A következő hét már Vajtán ért bennünket, és csak 27-én kezdtük el a rendszeres összejöveteleket az új helyünkön, Óbudán. Az azóta eltelt időből most három igehirdetést szeretnék feltölteni1.)  augusztus 27-én – még a vajtai téma hatása alatt – beszéltem a Biblia állandóan vissza-visszatérő buzdításához: "kérj, keress, kiálts". Miért kell ez a sok felszólítás?

Jól ismert zsoltár a 127. Dávid szerint: "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába korán fölkelnetek, későn feküdnötök.."Július 23-án új helyen, az óbudai Don Bosco Közösségi házban kezdtük meg a vasárnapi alkalmak megtartását. Don Bosco (1815-1888) híressé vált jelmondata szerint: "A segítség a magasból jön. Az elérésére lentről kell törekedni." Egyenlő lenne ez a hitvallás a világban elterjedt "segíts magadon, az Isten is megsegít" jelmondattal? Nem, nem és nem. Ám ettől függetlenül a Biblia is tanítja, hogy az Istenben bízás nem jár együtt a teljes passzivitással. A zsoltár szerint nem a tevékenység a "hasztalan". A gond sokkal inkább abból fakad, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az Istennel való valós közösség nélkül vakvágányra futnak az ötleteink: cél-orientáltakká, teljesítményfüggőkké válunk. A "hiába" szó azt jelzi, hogy nincs kapcsolat, nincs kohézió a két mellékmondat között! 

Meglepő, hogy Jézus, aki jól ismeri az emberszíveket, annak ellenére, hogy az őt házába invitáló farizeus, Simon részéről a meghívás nem szükségképpen mély hitről, vagy valódi átadott életről tanúskodik, mégis bemegy hozzá. Ott pedig – ha már egyszer behívták –, isteni természetéhez híven éli az életét, végzi a feladatát, felvállalva a kockázatot, hogy nem értik meg és megbotránkoznak benne. Betérése egyben próbakő lett Simon számára. Beteljesedett az agg Simeon jövendölése: "Íme, ő sokak elesésére és feltámadására rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak, [...] hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek." Az álhatatlanság problémája akkor sem volt, de ma sem szempont a meghívás elfogadásakor – azzal azonban számolnunk kell, hogy Jézus nem az Őt "behívó" eredeti szándéka (motivációja), hanem az Isten akarata szerint végzi a munkáját a mi szívünkben is! Ahogy Jánosnak üzeni: "Boldog, aki nem botránkozik meg bennem."

"Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged..." (Jn.17.1.) De ugyan: Kinek? – Mikor? – Mit? – és Hogyan? kellene tennie?... Az egymásutániság megannyi kibogozhatatlan rejtélye... Értjük, és mégsem értjük. Titkok, amelyeket a mi véges agyunk azért egyszerűsít le, hogy legalább csírájában befogadhassuk mindazt, amit Jézus főpapi imája tartalmaz.

Szeretem tanulmányozni az Igében csupán epizódszereplőként megjelenő emberek életét. Ők általában nem a nagy feladatok, közvetlen küldetések végrehajtására hivatottak, de hűséges szerepvállalásuk minden esetben hozzájárul a „Nagy Terv”-hez. Szeretem őket már csak azért is, mert az ő hozzátételük hasonlít a leginkább arra, amit mi tudunk tenni: „boldog az a lámpa, mely kicsinyke kört, hová Isten tette fényével betölt.” Akár Báruk, Jeremiás írnoka, akár Ebed–Melek, a szerecsen királyi szolga története egyértelműen bizonyítja, hogy Isten nem felejtkezik meg az Övéiről akkor sem, ha egy ítélettel teli korszakban kell jó döntéseket hozniuk:

Jézus a Főpapi Imában fogalmazza meg a leghangsúlyosabban az „én őbennük – ők énbennem” örök kettősségének törvényét. Azért imádkozik, hogy a kapcsolat ne csupán egyoldalú legyen: az övéi ne csak az egyéni hasznukat lássák meg az ő áldozatában, hanem hogy felelőséggel éljenek azzal a lehetőséggel, amelyet ennek következtében elnyertek a mennytől.Jézus a maga részéről megígérte, hogy „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. A kapcsolat átellenes oldalán azonban mi állunk, akik minden pillanatban dönthetünk arról, hogy rákapcsolódunk-e a menny hullámhosszára hogy az „élő adást” hallgassuk, vagy megelégedünk a tegnapi, vagy tegnapelőtti manna (Isten vélelmezett akarata) megbüdösödött táplálékával.Ami tehát Isten ajánlatában lehetőség, az a mi oldalunkon felelősség. Jézus világosan figyelmeztet az egyoldalú kapcsolat következményeire: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. [...] Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; ezeket összegyűjtik, tűzre vetik és elégetik.”

"Az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága! Minden reggel megújul, nagy a te hűséged!" (Jer.Sir. 3.22) Mitől „új” az új? Új lehetőség? új kezdet? Új elhatározás? – azt már annyiszor megtettük, és elbuktunk... Pedig az „új” fogalma valóban létezik, ám időbeli behatárolása nem a mi évenkénti idővonalunkat követi. Isten oldaláról az "új" egy ÚJ, MEGTARTHATÓ szövetség megkötését jelentette. A megtarthatóság garanciája pedig nem a mi akarásunkban, sem évenkénti fogadkozásunkban, még kevésbé akaraterőnk megfeszítésében, hanem Isten hűségében áll.     Számunkra pedig attól válhat újjá az Új, ha Jézus áldozatának nagyon is gyakorlati jelentőséget tulajdonítunk: az „új életben járás” alapja az Ő jelenlétének hitben való elfogadása. Pillanatról pillanatra élhetünk tehát azzal a lehetőséggel, hogy mind a testünkkel, mind pedig az értelmünkkel ráhangolódjunk arra, hogy az élő Krisztus az ő saját Életével ruházza fel az Övéit, hogy megismerhessék Isten akaratát és ily módon valóságosan is új életben járhassanak. "Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."

Gyakran megesik, és így volt ez Krisztus születésekor is, hogy Isten a történelem formálására olyan "mellékszereplőket" választ, akikről a Biblia alig ír valamit, és akikben talán nem is tudatosult, hogy az isteni terv részeseiként végezték el feladatukat. Vigasztalás lehet ez ma is mindenki számára, aki úgy éli meg, hogy a "nagyok" árnyékában neki csak nagyon kicsi, vagy éppen semmilyen szerep nem jutott...

Nem tudom, nektek feltűnt-e, hogy Mária és Márta törénetében egy szó sem esik arról, hogy Jézus ez alkalommal is tanított volna. Vajon miért nem beszél az Íge a Lázár házában töltött együttlét tartalmáról? Elképzelhető, hogy ebben a hallgatásban egyfajta "isteni szándékosság" mutatkozik meg? Lehet, hogy Márta éppen azért neheztelt Máriára, mert testvére annak ellenére sem segített neki, hogy az együttlétet nem jellemezte a mi fogalmaink szerinti "mély lelki tartalom"? De ha ez így van, akkor vajon miért kapott Mária elismerést és mi miért neheztelünk mindmáig egy picit Mártára?